Untitled by S. Fawad. Image Courtesy: ArtChowk Gallery
Click here to read this story in English.
Egy rémálom, ami majd jól végződik. Luka László ebben reménykedett. Talán többet ivott az este a szokásosnál, vagy a pálinka nem volt a legtisztább, még az is megfordult a fejében, hogy előkostolót kellene alkalmaznia. Végtére is megteheti, van már akkora hatalma a gyereknek, aki nem kellett az anyjának, és olyan vadakat álmodott az éjjel, hogy alig bír feltápászkodni, pedig vadászatra készül, és annyit azért már tud az árvagyerek, hogy a vadászathoz korán kell kelni, csak éppen kimászni az ágyból nem tud, mert az álom visszatért.
Szép szál ember volt Luka László, és ezt tudta is magáról. Testére feszülő, mellzsebes, sportos rövidkabátokat viselt, mit érdekelte őt a konfekció, a legjobb párizsi, londoni szabóknál varratta a különféle alkalmakhoz illő ruházatát. Vadászni Svájcban készült rövid nyusztkabátban járt, sálat nem kötött, orosznyakú ingeit is többnyire kigombolva hordta, örömmel osztotta meg másokkal testének látványát. Mosolya megnyerő volt, rókaszerű tekintete bájosan értelmes. Hat elemit végzett, na és? A hermannstadti katolikusoknál, amikor épp nem verték, falta a kalandregényeket, s korán eldöntötte, hogy mindent megszerez, amit csak kíván. Nincs rendszer a világban? nincs igazság? ok és okozat csak véletlenül függ össze? A véletlenek ura lesz.
A kapu nyitva volt, a sötétzöld GAZ-67 végigszántva a gyepet egészen a ház bejáratáig felhajtott , ahol várta őket egy jóvágású fiatalember, Beczásy, a vadászterület gazdája:
– Jó napot, uraim, a hajtók hajnal óta készenlétben. A kérdés csupán az, hogy mire akarnak menni: nyúlra, őzre, rókára, vaddisznóra, szarvasra? Mert van itt, kérem, mindenből, csak hát tudni kell, merre.
– Ebben az órában már csak nyúlra futja – válaszolt gyorsan Szenkovics. Mindenképpen meg akarta előzni, hogy Luka kitátsa száját, mert az, hogy pénzügyminiszter, és svájci vadászöltönyben páváskodik, még a legkevésbé sem enyhítette fájdalmas és totális tájékozatlanságát a vadászat terén.
– Meglövünk néhány szép nyulat – erősítette meg a könnyűipari miniszter szavait Luka, mondta, ahogy elsőre eszébe jutott, nem ért rá most presztízsharcolni, majd, ha elmúlik a fejfájása.
– Azért egy pohárka jóféle szilvóriumot igazán felhajthatnak az urak – kínálta őket Beczásy, s magában azon szórakozott, mennyire jólesik ennek a két lókötőnek az urazás. Láttad volna, mesélte a kávénál a feleségének, ahogy arcukon végigcikázik minden egyes uramozásra a guilty pleasure. „Ce monde n’est, je vous l’assure, qu’une immense entreprise à se foutre du monde!”, idézte Cassandra-bohócként az Utazásból Zina, pukedlizett, majd csókot lehelt ura homlokára.
Luka és Szenkovics kissé zavartan kezet rázott Beczásyval, s azzal pattantak is vissza a dzsipbe.
– Az a jóféle szilvórium maradjon a visszatérésre – kiáltott hátra Luka keményen, egyszerre palástolva másnapos pálinka-undorát és nyilvánítva ki ország-világ előtt, hogy ugyan lehet, hogy Beczásy évszázadok óta ennek a helynek az ura, a véletleneké viszont ő, Luka. Egy megnyert háború, gondolta rosszullétével küzdve, pontosan elég arra, hogy az évszázadokat diszkvalifikálja.
A szovjet terepjáró felfelé lassabban ment, mint azt méltán várták volna el tőle, Luka szemhatárába beúsztak a ház körüli fák. Most, így, ebben az állapotában, még kellemetlenebbül érintette, hogy egyik fa tűlevele egészen rövid, a másiké megvan tenyérnyi is. Aztán ott az az eltévedt szomorúfűz, mi a picsát keres Háromszéken a szomorúfűz, zsörtölődött Luka magában, álmos is volt, vadászni is akart, és akkor tessék, itt van ez a két fura szerzet, ilyet még Szocsiban se láttam, valahonnan távolkeletről jöhettek azokkal a kis, legyezőszerű leveleikkel.
A kapu előtt mintegy a nagy semmiből hirtelen ott voltak a hajtók lovakon, gyalog, kutyákkal. Miért álldogálnak kint, miért hallgatnak a kutyák, hasított bele Luka fejfájásába a harcos gondolat. Miért nem láttuk őket, amikor befelé mentünk. Végül Szenkovics szólt oda nekik, hogy nyúlra lesz, mire Luka is felocsúdott, és odamordult a baltaképűnek románul: húzzál bele, vadászni jöttünk, nem vendégségbe.
A mezőn a hajtók a kutyákkal egy láthatatlan köralakzatba fejlődtek fel, megszólalt a kürt, mire szűkítették a kört, a kutyák ugattak, és egy árokból, vagy talán a nagy semmiből ő is, felbukkant az első nyúl. Érezte, nem lapulhat tovább, egyetlen esélye, hogy ennyi kutya a kicsinyeit is szét ne marcangolja az, ha kiugrik, fut, cikázik ameddig csak bírja szusszal. Iszonyatosan rövid füle volt, meg a futásában is volt valami kutyaszerű, Luka nem akart, mégis célzott Szenkoviccsal éppen egyszerre. Az állat vagy mi felbukott, az egyik hajtó érte küldte Vitézt, aki már hozta is a szájában. A fegyverropogásra mint az őrültek, bújtak elő a nyulak egyik a másik után, a két miniszter nem győzött célozni, lőni, a kutyák meg hozták a prédát. Luka már szédült, megtörölte a homlokát, körülnézett, látta az elejtetteket szép sorban kiterítve, a tágra nyílt szemek mintha mindent értenének, a világ összes árvaságát, és Luka le kellett hunyja a szemét, mert azokat az ostoba moldvaiakat látta szép sorban kiterítve Fehérkútnál, akik azt hitték, egy fehér zászlót és néhány fakeresztet lóbálva átsétálhatnak, mint a nyulak, Szovjetunióból Romániába. Nem mindenki volt olyan szerencsés, hogy a golyó eltalálja, és akkor lapáttal kellett addig ütni, ameddig beleájul valahogy a gödörbe, és már nem próbál meg kimászni onnan.
– Ejsze elég leszen ennyi mára, a nagyságosasszony várja magukat ebédre – szólította meg az imbolygó Lukát egy idős hajtó. Luka megrázkódott, nem tudta, hol van, s ki lehet ez az ősz, bajuszos ember, aki magyarul szól hozzá, ráadásul azon az éneklős magyar nyelven, amit gyerekkorában hallott, mielőtt az anyja, hogy nyugodtan újra férjhez mehessen, be nem csapta őt a szebeni árvaházba.
Szenkovics leeresztette a puskáját, és hátbavágta Lukát:
– Részemről mehetünk, Laci, a zsákmány tekintélyes, a banda farkaséhes.
– A nagyságos úr ne aggódjon – folytatta az ősz hajtó –, a nyulakat mi elintézzük. Van emberünk, aki megnyúzza őket, aztán…
– A nyulakkal azt csináltok, ami akartok – szakította félbe Luka. Nem érezte magát abban az álllapotban, hogy a holttestek feldolgozását részletezzék neki. Átforrósodott fegyverét bedobta a dzsipbe, s intett a többieknek, hogy indulás van.
Szenkovics a hátsó ülésen hallgatott egy ideig, azon dilemmázott, hogy van-e most vagy bármikor is értelme Lukával társalogni, eljutott-e valameddig a tudatosulás útján, vagy csak egy állatian szerencsés tahó, aki összevissza lövöldözik, nem számít, mi kerül elébe, nyúl, kutya, birka vagy tisztességes proletár. Amikor már úgy belemerült a gondolataiba, hogy attól tartott, már-már kirajzolódik ebben a zötyögésben eljövendő árulása, előrehajolt Lukához:
– Ezek a szántóvető népek minálunk valahogy nem tudnak leszokni a nagyságosozásról. A függés nekik éppoly természetes, mint az evés vagy a szarás. A természetben lehet valami, mert hiába a racionális érvek, ők bólogatnak, aztán mindent csinálnak pontosan úgy, ahogy addig is.
Lukának most nem volt kedve az ideológiai vitához, pálinkát akart, enni akart, élő embereket akart látni maga körül. Rá is szólt a baltaképűre, hogy pizda mătii, Dorule, la ce te aştepţi, nyomd meg azt a gázpedált. Szenkovics hátradőlt, s azon merengett, hogy ha a szovjeteknek nagyjából sikerült, itt miért nem megy az egyenlőség és testvériség. Mintha csak válasz érkezne gondolataira, a falu közepén egy igencsak fura építményt vett észre a vegyesboltnak mintegy folytatásaként: körülbelül egy méter magas, fél méter széles és tíz-tizenöt méter hosszú valami, rendesen levakolva, kis háztetővel. Se ajtaja, se ablaka.
A szalonban hat személyre volt megterítve, de a sofőr és a kísérő kint maradt. Az egyik asztalfőn Zina ült, a másikon Luka pénzügyminiszter. Beczásy fölemelt egy kis poharat:
– Azt a bizonyos pohár szilvóriumot igyuk hát meg.
Lukában a pálinka édesen lebegő érzésként kötötte össze szétesésnek indult testrészeit, csakhamar kivette Beczásy kezéből a karafint, hogy ő maga töltögessen. Észre se vette, hogy időközben megvacsoráztak, és ott ül Zina mellett, oroszul beszélgetnek Tolsztojról, hogy a Háború és béke a nagyobb, ahogyan Zina állítja, vagy az Anna Karenina.
– Anna a szabadságvágy megtestesülése – fejtegette kásásodó hangon Luka –, az értelem és érzelem együttesének korai áldozata egy igazságtalanságra és kizsákmányolásra épülő társadalomban. Eh, mit! Anna egy igazi nő!
– Elfogadom érvelését, uram – válaszolt Zina, s az időközben vele szembe átült Beczásyra kacsintott – az Anna Karenina imádnivalóan bonyolult, de engedje meg, hogy többre értékeljem azt a művet, amelyik az individuális viszonyokat nem csak pszichés diszpozíciókkal, hanem a társadalmi közeg elvárásaival, dinamikájával együtt ábrázolja.
– Tolsztoj nagy ember volt, nagy realista és nagy dialektikus – kapcsolódott a beszélgetéshez Szenkovics. – Mi sem igazolja ezt jobban, mint hogy képes volt saját nézeteit a valóság hatására felülbírálni, s jóllehet egy erkölcstelen, könnyelmű nőt akart volna regényével kipellengérezni, írás közben rájött, hogy Anna egy komplex figura, bukását nem az ő hibái, hanem az álszent társadalmi viszonyok okozzák.
Beczásy nem értett oroszul, de egyáltalán nem hiányzott ez most neki: nézte szabálytalanul szép feleségét, hallgatta nyugodt és megfontolt altját, és büszke volt, hogy ezek a mitugrász miniszterek mennyire próbálnak a kedvében járni. Ábrándozásából a kisebbik lánya ébresztette, világoskék csupa szalag ruhácskában felcsimpaszodott az ölébe, és pufók kis gyerekmancsával próbálta elérni a süteményes tálat az asztal közepén.
– Tánya, kismackóm, inkább mondjad, melyik süteményből kérsz? – kérdezte Zina, és feléje nyújtott egy desszertes tányért és egy szalvétát.
– Mindegyikből, Mami – hangzott a válasz, és futott is át anyja ölébe.
Nem tudta Luka levenni a szemét erről a kis Tányáról, éppen úgy hívják, gondolta, mint Annának a kislányát, ki tudja, azzal is mi lett. Anna forradalmár, Annának a világ összes gyermekeire kell gondolnia, nem babusgathat örökké egyetlen egyet. Beadta a kis kékszemű Tányát az árvaházba, hát beadta, azóta már biztosan felnőtt. Ez a zöldszemű Tánya is felnő talán, legfönnebb kevesebb süteményt zabál, hogy másoknak is jusson, legfönnebb apja és anyja nélkül, mint ahogy mi annyian, gondolta Luka, és kinyújtotta kezét a kislánynak, ölbe vette, és megkérdezte, mit hozzon neki, amikor legközelebb jön, mert lesz legközelebb, és akkor Bettyt is hívja magával, boldog lesz, hogy egy ilyen intelligens nővel oroszul társaloghat, mert ha mást nem is, de társalogni tudnak ezek az elkényeztetett burzsujok.
A küszöbről nézte megrökönyödve a jelenetet Liliann, a nagyobbik lány. Látta a vacsora romjait, az állatcsontokat az asztal alatt, az embercsontokat az árokban, apját amint kedvtelve nézi hosszú szipkával cigarettázó anyját, látta gyanútlan húgát az egyik idegen férfi ölében, látta a másik idegen férfit, aki mindenkit, de elsősorban saját magát elárulva lavíroz végig egy diktatúrát, látta a mai nyúlvadászatot, minden egyes nyulat külön, látta az elárvult kisnyulakat éhenhalni, további vadászatokat látott, őzekre, rókákra, vaddisznókra, szarvasokra, látta a diktátort medvékre lövöldözni az etetőknél, látta anyját combig vízben rizset vágni, látta apját agyonverve a szekuritátén, látta, ahogy apja 81 évesen, szálegyenesen kisétál az utcára 1989 decemberében a forradalomba, látta, hogy látja, amint a diktátor űzött vadként menekül, de lelövik mint egy kutyát, és látta, hogy minden tele van örömmel és tele van fájdalommal.
Ott állt a küszöbön fehér csupacsipke hálóingben, mezítláb, szőke göndör fürtökkel, kilenc évesen. Mindent látott, de csöndesen csak annyit mondott:
– Tolstoy était végétarien.
Zsuzsa Selyem is a novelist, poet, translator, and Associate Professor at the Department of Hungarian Literature, Babes-Bolyai University Cluj, Romania. She was the recipient of a 2005 Academie Schloss Solitude writer-in-residence bursary, and of a 2015 Landys and Gyr writer-in-residence bursary (Zug, Switzerland). Her 2006 novel ‘9 Kiló’ (Történet a 119. zsoltárra) [9 Kilos (Story on Psalm 119)], representing Hungary at the 2007 European First Novel Festival, also appeared in German and French translations.
