− Gyurika bészaladt délután, hogy a nagy kutyák, met azok ott vannak a szÃn végibe, valami koncot kaptak, s erÅ‘ssen vinnyogtak. Mondom a gyermeknek, eridj nézd má meg, ejsze nyulat fogtak, vagy valami máson kaptak essze. De a gyermek semmit se látott, mán késÅ‘ es vót, szürkült az ég. Nagyon megijettem, hogy a kicsi fiam sehol sincsen.
− Veszett kutyák azok, már annyi embert megmocskoltak – szólt közbe a gyerek, de elhallgatott, mert azt hitte, most mégsem rajta a sor, hogy beszámoljon a történtekről.
− És ha a kutyák támadták meg Ãkoskát… akkor…
− Akkor én láttam vóna, met szemmel tartom azokat az átkozott fajzatokat.
− Hogyan?
− Hát veszem a fáklyát, möggyújtom, s úgy osztán szűkölnek, morognak, én meg látom, mi van ahajt.
− És mit szedtek szét azon a délutánon. Azt láttad-e? – akadékoskodott a nyomozó.
− Kockás ruhadarabot huzigáltak, a fene a belekbe.
− Jaj, Istenem, te gyermek – szisszent fel az asszony. – Ãkoskán is kockás ing vót, amikor eltűnt.
− Milyen szÃne volt a kockáknak?
− Kékes, olyan, mint az Ãkoskáé – vágta rá a gyerek.
− Nem hiszem…, tán a medvék… A medvék, az átkozottak.
− Dehát a kutyák marakodtak a kékkockás ingen. Hogy jönnek ide a medvék? – kérdezte döbbenten a férfi.
− Lehet, a kutyák a medvéktől vették az inget.
− A medvéktől?
− Igen, met a medvék, ha valakit megesznek, akkor a ruha, az nem kell nekik. S lehet, a kutyák a medvéktől vették az inget…
− Most hallom először, hogy medvék is tanyáznak a közelben.
− Azok igen, met béjárnak az élelemre, vesznek mindent ki a zsákokból, hiába minden igyekezet – vágta rá a gyerek, s incselkedő pillantást vetett a nyomozóra.
