Whispers by Scharjeel Sarfaraz. Image Courtesy: ArtChowk Gallery
~ Zoltán Böszörményi
(Click here to read this story in Paul Sohar’s English translation)
– És mikor tűnt el Ãkos? – kérdezte a nyomozó, s újra megnyomta digitális magnójának rögzÃtÅ‘ gombját.
– Ma milyen nap van? – nyújtotta el a fejkendős, virágos ruhát viselő asszony az utolsó szót, mintha kételkedne abban, hogy a van egyáltalán létezik.
– Kedd, február 26.
− Igen, igen… kedd. Kedden, múlt kedden mán nem jött haza. Montam a kissebbik fiamnak, menj Gyurikám, nézd mán meg, hol van Ãkos öcséd. El es ment vót a gyerek, órákig kódorgott, osztán üres kézzel jött vissza. Sehol sem találta – csapta össze csodálkozva földszÃnű tenyerét. – Sehol. Pedig tűvé tett érte mindent, nem vót lyuk a fÅ‘dön, hova bé ne nézett vóna. Ugye, fiam – bökte ujjával oldalba a mellette mocorgó, nyolc év körüli gyereket.
− Bémentem én minden barakkba, osztán ott sok minden vót összehányva, vót ott ágymatrac, még kibelezett televÃzió es, játék es, de Ãkoskám sehol se lelém, pedig há kiábáltam jó hangosan, hogy a fÅ‘d alatt es meghallja. Nem válaszolt, na – vonta meg a vállát a gyerek, s az ölébe tette kezét, piszkos körmeit piszkálgatta.
− Kedden hány órakor vették észre, hogy Ãkoska hiányzik? – kérdezte a nyomozó, s az asszonyra nézett, tÅ‘le várta a választ.
− Szóval, a bányát van annak már két éve es, hogy bézárták. Osztán mindenkit elkűttek. Az uramat es. Pedig hát jó vájár vót. Sok rézércet bányászott ki. Na, megfizették. Éltünk es abból. Tuggya, húsz évet töltöttünk a hegyen. Jó vót. Bémentünk néha a városba, osztán ott minden vót, csak pénz kellett hezza. Falusi leány vótam, ide jöttem férhez. Az emberem es falubeli vót valamikor, csak idÅ‘sebb. Jóval idÅ‘sebb. De erÅ‘ss, jó ember. Nem vót annak semmi baja húszegynehány évig. Aztán egyszercsak meghótt. Itthagyott a kölykekkel. Pedig, amikor elvett, megÃgérte, nem hagy egyedül. Igért az fűt-fát, csak hozzámennyek. Julis, itt jó életed lesz, azt mondá. Minek neked a falu. Ahajt a hegyen jó helyt leszünk, csak a jó Isten tartson meg egésségben. Keresek én annyit, hogy tÃz gyermeket es eltartsak. Lássa, nem lett belÅ‘le semmi. Csak két gyermek, azok es késÅ‘n jöttek, mán azt hittem nem is lesz gyermekáldás. A kissebik amikor jött, el se hittem, hogy úgy vagyok. Mán az orvos es tördelte a nagy darabos kezét, hogy mán mi lészen, de nem lett semmi, met a gyerek minden baj nélkül jött világra. Na, e’v-vót, nyomozó uram. Most mán tuggya az én életemet.
− Kedden délelÅ‘tt, vagy délután tűnt el Ãkoska? Mikor kezdték el keresni? Erre a kérdésre válaszoljon, kérem.
− Gyurika bészaladt délután, hogy a nagy kutyák, met azok ott vannak a szÃn végibe, valami koncot kaptak, s erÅ‘ssen vinnyogtak. Mondom a gyermeknek, eridj nézd má meg, ejsze nyulat fogtak, vagy valami máson kaptak essze. De a gyermek semmit se látott, mán késÅ‘ es vót, szürkült az ég. Nagyon megijettem, hogy a kicsi fiam sehol sincsen.
− Veszett kutyák azok, már annyi embert megmocskoltak – szólt közbe a gyerek, de elhallgatott, mert azt hitte, most mégsem rajta a sor, hogy beszámoljon a történtekről.
− És ha a kutyák támadták meg Ãkoskát… akkor…
− Akkor én láttam vóna, met szemmel tartom azokat az átkozott fajzatokat.
− Hogyan?
− Hát veszem a fáklyát, möggyújtom, s úgy osztán szűkölnek, morognak, én meg látom, mi van ahajt.
− És mit szedtek szét azon a délutánon. Azt láttad-e? – akadékoskodott a nyomozó.
− Kockás ruhadarabot huzigáltak, a fene a belekbe.
− Jaj, Istenem, te gyermek – szisszent fel az asszony. – Ãkoskán is kockás ing vót, amikor eltűnt.
− Milyen szÃne volt a kockáknak?
− Kékes, olyan, mint az Ãkoskáé – vágta rá a gyerek.
− Nem hiszem…, tán a medvék… A medvék, az átkozottak.
− Dehát a kutyák marakodtak a kékkockás ingen. Hogy jönnek ide a medvék? – kérdezte döbbenten a férfi.
− Lehet, a kutyák a medvéktől vették az inget.
− A medvéktől?
− Igen, met a medvék, ha valakit megesznek, akkor a ruha, az nem kell nekik. S lehet, a kutyák a medvéktől vették az inget…
− Most hallom először, hogy medvék is tanyáznak a közelben.
− Azok igen, met béjárnak az élelemre, vesznek mindent ki a zsákokból, hiába minden igyekezet – vágta rá a gyerek, s incselkedő pillantást vetett a nyomozóra.
