Untitled by S. Fawad. Image Courtesy: ArtChowk Gallery
Click here to read this story in English.
Egy rémálom, ami majd jól végződik. Luka László ebben reménykedett. Talán többet ivott az este a szokásosnál, vagy a pálinka nem volt a legtisztább, még az is megfordult a fejében, hogy előkostolót kellene alkalmaznia. Végtére is megteheti, van már akkora hatalma a gyereknek, aki nem kellett az anyjának, és olyan vadakat álmodott az éjjel, hogy alig bír feltápászkodni, pedig vadászatra készül, és annyit azért már tud az árvagyerek, hogy a vadászathoz korán kell kelni, csak éppen kimászni az ágyból nem tud, mert az álom visszatért.
Szép szál ember volt Luka László, és ezt tudta is magáról. Testére feszülő, mellzsebes, sportos rövidkabátokat viselt, mit érdekelte őt a konfekció, a legjobb párizsi, londoni szabóknál varratta a különféle alkalmakhoz illő ruházatát. Vadászni Svájcban készült rövid nyusztkabátban járt, sálat nem kötött, orosznyakú ingeit is többnyire kigombolva hordta, örömmel osztotta meg másokkal testének látványát. Mosolya megnyerő volt, rókaszerű tekintete bájosan értelmes. Hat elemit végzett, na és? A hermannstadti katolikusoknál, amikor épp nem verték, falta a kalandregényeket, s korán eldöntötte, hogy mindent megszerez, amit csak kíván. Nincs rendszer a világban? nincs igazság? ok és okozat csak véletlenül függ össze? A véletlenek ura lesz.
A kapu nyitva volt, a sötétzöld GAZ-67 végigszántva a gyepet egészen a ház bejáratáig felhajtott , ahol várta őket egy jóvágású fiatalember, Beczásy, a vadászterület gazdája:
– Jó napot, uraim, a hajtók hajnal óta készenlétben. A kérdés csupán az, hogy mire akarnak menni: nyúlra, őzre, rókára, vaddisznóra, szarvasra? Mert van itt, kérem, mindenből, csak hát tudni kell, merre.
– Ebben az órában már csak nyúlra futja – válaszolt gyorsan Szenkovics. Mindenképpen meg akarta előzni, hogy Luka kitátsa száját, mert az, hogy pénzügyminiszter, és svájci vadászöltönyben páváskodik, még a legkevésbé sem enyhítette fájdalmas és totális tájékozatlanságát a vadászat terén.
– Meglövünk néhány szép nyulat – erősítette meg a könnyűipari miniszter szavait Luka, mondta, ahogy elsőre eszébe jutott, nem ért rá most presztízsharcolni, majd, ha elmúlik a fejfájása.
– Azért egy pohárka jóféle szilvóriumot igazán felhajthatnak az urak – kínálta őket Beczásy, s magában azon szórakozott, mennyire jólesik ennek a két lókötőnek az urazás. Láttad volna, mesélte a kávénál a feleségének, ahogy arcukon végigcikázik minden egyes uramozásra a guilty pleasure. „Ce monde n’est, je vous l’assure, qu’une immense entreprise à se foutre du monde!”, idézte Cassandra-bohócként az Utazásból Zina, pukedlizett, majd csókot lehelt ura homlokára.
Luka és Szenkovics kissé zavartan kezet rázott Beczásyval, s azzal pattantak is vissza a dzsipbe.
– Az a jóféle szilvórium maradjon a visszatérésre – kiáltott hátra Luka keményen, egyszerre palástolva másnapos pálinka-undorát és nyilvánítva ki ország-világ előtt, hogy ugyan lehet, hogy Beczásy évszázadok óta ennek a helynek az ura, a véletleneké viszont ő, Luka. Egy megnyert háború, gondolta rosszullétével küzdve, pontosan elég arra, hogy az évszázadokat diszkvalifikálja.
A szovjet terepjáró felfelé lassabban ment, mint azt méltán várták volna el tőle, Luka szemhatárába beúsztak a ház körüli fák. Most, így, ebben az állapotában, még kellemetlenebbül érintette, hogy egyik fa tűlevele egészen rövid, a másiké megvan tenyérnyi is. Aztán ott az az eltévedt szomorúfűz, mi a picsát keres Háromszéken a szomorúfűz, zsörtölődött Luka magában, álmos is volt, vadászni is akart, és akkor tessék, itt van ez a két fura szerzet, ilyet még Szocsiban se láttam, valahonnan távolkeletről jöhettek azokkal a kis, legyezőszerű leveleikkel.
A kapu előtt mintegy a nagy semmiből hirtelen ott voltak a hajtók lovakon, gyalog, kutyákkal. Miért álldogálnak kint, miért hallgatnak a kutyák, hasított bele Luka fejfájásába a harcos gondolat. Miért nem láttuk őket, amikor befelé mentünk. Végül Szenkovics szólt oda nekik, hogy nyúlra lesz, mire Luka is felocsúdott, és odamordult a baltaképűnek románul: húzzál bele, vadászni jöttünk, nem vendégségbe.
A mezőn a hajtók a kutyákkal egy láthatatlan köralakzatba fejlődtek fel, megszólalt a kürt, mire szűkítették a kört, a kutyák ugattak, és egy árokból, vagy talán a nagy semmiből ő is, felbukkant az első nyúl. Érezte, nem lapulhat tovább, egyetlen esélye, hogy ennyi kutya a kicsinyeit is szét ne marcangolja az, ha kiugrik, fut, cikázik ameddig csak bírja szusszal. Iszonyatosan rövid füle volt, meg a futásában is volt valami kutyaszerű, Luka nem akart, mégis célzott Szenkoviccsal éppen egyszerre. Az állat vagy mi felbukott, az egyik hajtó érte küldte Vitézt, aki már hozta is a szájában. A fegyverropogásra mint az őrültek, bújtak elő a nyulak egyik a másik után, a két miniszter nem győzött célozni, lőni, a kutyák meg hozták a prédát. Luka már szédült, megtörölte a homlokát, körülnézett, látta az elejtetteket szép sorban kiterítve, a tágra nyílt szemek mintha mindent értenének, a világ összes árvaságát, és Luka le kellett hunyja a szemét, mert azokat az ostoba moldvaiakat látta szép sorban kiterítve Fehérkútnál, akik azt hitték, egy fehér zászlót és néhány fakeresztet lóbálva átsétálhatnak, mint a nyulak, Szovjetunióból Romániába. Nem mindenki volt olyan szerencsés, hogy a golyó eltalálja, és akkor lapáttal kellett addig ütni, ameddig beleájul valahogy a gödörbe, és már nem próbál meg kimászni onnan.
– Ejsze elég leszen ennyi mára, a nagyságosasszony várja magukat ebédre – szólította meg az imbolygó Lukát egy idős hajtó. Luka megrázkódott, nem tudta, hol van, s ki lehet ez az ősz, bajuszos ember, aki magyarul szól hozzá, ráadásul azon az éneklős magyar nyelven, amit gyerekkorában hallott, mielőtt az anyja, hogy nyugodtan újra férjhez mehessen, be nem csapta őt a szebeni árvaházba.
Szenkovics leeresztette a puskáját, és hátbavágta Lukát:
– Részemről mehetünk, Laci, a zsákmány tekintélyes, a banda farkaséhes.
– A nagyságos úr ne aggódjon – folytatta az ősz hajtó –, a nyulakat mi elintézzük. Van emberünk, aki megnyúzza őket, aztán…
– A nyulakkal azt csináltok, ami akartok – szakította félbe Luka. Nem érezte magát abban az álllapotban, hogy a holttestek feldolgozását részletezzék neki. Átforrósodott fegyverét bedobta a dzsipbe, s intett a többieknek, hogy indulás van.
Szenkovics a hátsó ülésen hallgatott egy ideig, azon dilemmázott, hogy van-e most vagy bármikor is értelme Lukával társalogni, eljutott-e valameddig a tudatosulás útján, vagy csak egy állatian szerencsés tahó, aki összevissza lövöldözik, nem számít, mi kerül elébe, nyúl, kutya, birka vagy tisztességes proletár. Amikor már úgy belemerült a gondolataiba, hogy attól tartott, már-már kirajzolódik ebben a zötyögésben eljövendő árulása, előrehajolt Lukához:
– Ezek a szántóvető népek minálunk valahogy nem tudnak leszokni a nagyságosozásról. A függés nekik éppoly természetes, mint az evés vagy a szarás. A természetben lehet valami, mert hiába a racionális érvek, ők bólogatnak, aztán mindent csinálnak pontosan úgy, ahogy addig is.
Lukának most nem volt kedve az ideológiai vitához, pálinkát akart, enni akart, élő embereket akart látni maga körül. Rá is szólt a baltaképűre, hogy pizda mătii, Dorule, la ce te aştepţi, nyomd meg azt a gázpedált. Szenkovics hátradőlt, s azon merengett, hogy ha a szovjeteknek nagyjából sikerült, itt miért nem megy az egyenlőség és testvériség. Mintha csak válasz érkezne gondolataira, a falu közepén egy igencsak fura építményt vett észre a vegyesboltnak mintegy folytatásaként: körülbelül egy méter magas, fél méter széles és tíz-tizenöt méter hosszú valami, rendesen levakolva, kis háztetővel. Se ajtaja, se ablaka.
