Vadászat 1947

A szalonban hat személyre volt megterítve, de a sofőr és a kísérő kint maradt. Az egyik asztalfőn Zina ült, a másikon Luka pénzügyminiszter. Beczásy fölemelt egy kis poharat:

– Azt a bizonyos pohár szilvóriumot igyuk hát meg.

Lukában a pálinka édesen lebegő érzésként kötötte össze szétesésnek indult testrészeit, csakhamar kivette Beczásy kezéből a karafint, hogy ő maga töltögessen. Észre se vette, hogy időközben megvacsoráztak, és ott ül Zina mellett, oroszul beszélgetnek Tolsztojról, hogy a Háború és béke a nagyobb, ahogyan Zina állítja, vagy az Anna Karenina.

– Anna a szabadságvágy megtestesülése – fejtegette kásásodó hangon Luka –, az értelem és érzelem együttesének korai áldozata egy igazságtalanságra és kizsákmányolásra épülő társadalomban. Eh, mit! Anna egy igazi nő!

– Elfogadom érvelését, uram – válaszolt Zina, s az időközben vele szembe átült Beczásyra kacsintott – az Anna Karenina imádnivalóan bonyolult, de engedje meg, hogy többre értékeljem azt a művet, amelyik az individuális viszonyokat nem csak pszichés diszpozíciókkal, hanem a társadalmi közeg elvárásaival, dinamikájával együtt ábrázolja.

– Tolsztoj nagy ember volt, nagy realista és nagy dialektikus – kapcsolódott a beszélgetéshez Szenkovics. – Mi sem igazolja ezt jobban, mint hogy képes volt saját nézeteit a valóság hatására felülbírálni, s jóllehet egy erkölcstelen, könnyelmű nőt akart volna regényével kipellengérezni, írás közben rájött, hogy Anna egy komplex figura, bukását nem az ő hibái, hanem az álszent társadalmi viszonyok okozzák.

Beczásy nem értett oroszul, de egyáltalán nem hiányzott ez most neki: nézte szabálytalanul szép feleségét, hallgatta nyugodt és megfontolt altját, és büszke volt, hogy ezek a mitugrász miniszterek mennyire próbálnak a kedvében járni. Ábrándozásából a kisebbik lánya ébresztette, világoskék csupa szalag ruhácskában felcsimpaszodott az ölébe, és pufók kis gyerekmancsával próbálta elérni a süteményes tálat az asztal közepén.

– Tánya, kismackóm, inkább mondjad, melyik süteményből kérsz? – kérdezte Zina, és feléje nyújtott egy desszertes tányért és egy szalvétát.

– Mindegyikből, Mami – hangzott a válasz, és futott is át anyja ölébe.

Nem tudta Luka levenni a szemét erről a kis Tányáról, éppen úgy hívják, gondolta, mint Annának a kislányát, ki tudja, azzal is mi lett. Anna forradalmár, Annának a világ összes gyermekeire kell gondolnia, nem babusgathat örökké egyetlen egyet. Beadta a kis kékszemű Tányát az árvaházba, hát beadta, azóta már biztosan felnőtt. Ez a zöldszemű Tánya is felnő talán, legfönnebb kevesebb süteményt zabál, hogy másoknak is jusson, legfönnebb apja és anyja nélkül, mint ahogy mi annyian, gondolta Luka, és kinyújtotta kezét a kislánynak, ölbe vette, és megkérdezte, mit hozzon neki, amikor legközelebb jön, mert lesz legközelebb, és akkor Bettyt is hívja magával, boldog lesz, hogy egy ilyen intelligens nővel oroszul társaloghat, mert ha mást nem is, de társalogni tudnak ezek az elkényeztetett burzsujok.

A küszöbről nézte megrökönyödve a jelenetet Liliann, a nagyobbik lány. Látta a vacsora romjait, az állatcsontokat az asztal alatt, az embercsontokat az árokban, apját amint kedvtelve nézi hosszú szipkával cigarettázó anyját, látta gyanútlan húgát az egyik idegen férfi ölében, látta a másik idegen férfit, aki mindenkit, de elsősorban saját magát elárulva lavíroz végig egy diktatúrát, látta a mai nyúlvadászatot, minden egyes nyulat külön, látta az elárvult kisnyulakat éhenhalni, további vadászatokat látott, őzekre, rókákra, vaddisznókra, szarvasokra, látta a diktátort medvékre lövöldözni az etetőknél, látta anyját combig vízben rizset vágni, látta apját agyonverve a szekuritátén, látta, ahogy apja 81 évesen, szálegyenesen kisétál az utcára 1989 decemberében a forradalomba, látta, hogy látja, amint a diktátor űzött vadként menekül, de lelövik mint egy kutyát, és látta, hogy minden tele van örömmel és tele van fájdalommal.

Ott állt a küszöbön fehér csupacsipke hálóingben, mezítláb, szőke göndör fürtökkel, kilenc évesen. Mindent látott, de csöndesen csak annyit mondott:

– Tolstoy était végétarien.

Zsuzsa Selyem is a novelist, poet, translator, and Associate Professor at the Department of Hungarian Literature, Babes-Bolyai University Cluj, Romania. She was the recipient of a 2005 Academie Schloss Solitude writer-in-residence bursary, and of a 2015 Landys and Gyr writer-in-residence bursary (Zug, Switzerland). Her 2006 novel ‘9 Kiló’ (Történet a 119. zsoltárra) [9 Kilos (Story on Psalm 119)], representing Hungary at the 2007 European First Novel Festival, also appeared in German and French translations.