In Memory of M./M. emlékére

“Miért az emberektől követeli Isten az áldozatot, és miért nem az angyaloktól?”
~ Martin Buber/ Rácz Péter, ‘Haszid történetek’

Egyedül maradtam negyvenötben negyven-
három évesen. Egyedül a fájdalomcsillapítókkal,
az érzéstelenítőkel, a morfiummal. Tükrömmel,
amelyben az arcomat kifestem. Orvos-asszisztensi
oklevelemmel, a szemüveges, ötven körüli bel-
gyógyásszal a rendelőben. Egyedül férjem, kis-
lányom, szüleim, le- és felmenő rokonaim nélkül.
A Körös-parttal, a fűzfán himbálódzó, vízbe
pottyanó gyerekek nevetésével, halott osztály-
társaim fotóival a csonka tablón. Elégetett
barátainkkal. A Wehrmacht-tiszt mulatságos
r-jeivel: „kann ich Ihnen irrrgendwas helfen?“

„Ja, bitte. Könyörgök magának, hozza vissza
Auschwitzból őket.“ Magas sarkú cipőimen sietek
haza. Remegek a vágytól, hogy beleszúrjak kék
erekkel mintázott karomba. Hajfürtjeim röpködnek,
kék szemem elfátyolosodik. Kék, kék, Mária-kék.
Zöldmintás, meisseni porcelánból zöld, angol teát
iszom. Zöld, akár a fák tavasszal. Buchenwald,
Bükkerdő. Tanzen und singen, singen und springen.
Hajnalra sárga napfény a zsalugáter rései közt.
Boldogan pihenek a sárga napban. Hallom,
facipős lábuk csikorog a sárga homokban.
—Nem is rossz halottnak lenni—bukdácsolnak.
—Ott vagyunk, ahol akarjuk, ahova visszahívnak.
Ketten jöttünk, mert kettőnket hívtál egyszerre.
Itt szabadok a légifolyosók, együtt vagyunk
mind és lebegünk. Nem fáj semmink. Csak te
hiányzol. Nem érezzük a rúgásokat. Nem kínoz
éhség. Nem szivárog nedvesség csontjainkba.
Mintha filmen látnánk, ami velünk történt. Ha te
nem idéznéd, nem tudnánk, kinek a története ez.
Szólíts máskor is. Kérj telefonhoz az irodában.
Hallják a nevemet, emlékezzenek rá, hogy voltam.
Végy császárzsömlét a fűszeresnél, mondd,
a lányodnak veszed. Tegyenek bele sonkát!

A férjem és a lányom tegnap meglátogattak—
mesélem másnap. —Nem is rossz halottnak lenni—
mondták. A belgyógyász kezébe fogja karomat.
Fény derül az eltűnt morfium rejtélyére. —Félek
azonban, hogy kifogynak érveikből és megelégelik,
hogy halottak—folytatom—, vagy én látom be, hogy
igazuk van. Félek tőlük és vágyakozom utánuk.
—Meggyógyítom magát, M. M.—mondja egymás
után kétszer, de én nem akarom többé kétszer
hallani a nevemet. Elégedjen meg eggyel.
Bármikor a szolgálatára állok, de ne akarja,
hogy érezzem: megkíván, esetleg szeret.

Kivette Isten a lelkemet, megtisztította, és mint
a mosónők a pataknál, beszappanozta, ványolta
és öblítette, szárította, mángorolta, majd tisztán
visszahelyezte belém. Bizakodás fogott el, férjhez
mentem újra, elköltöztem a bérelt lakásból. Kis-
lányom született. Nagymama lettem. Századik
születésnapomon a polgármester meglátogatott.
Mutattam néhány fényképet neki. Emlékszem
azonban, hogy volt egy másik életem, amelyről
nincsen fénykép semelyik fiókban. Egy előző
férjem, egy korábbi gyerekem? Nem merem
kérdezni mégsem. Mi less, ha azt mondják: igen?

Miután megrakta a kályhát, imádkozni kezdett
a szolga. A fellobbanó hasábból azonban kipattant
egy szikra. Tűz van! kiabáltak a többiek, miért
nem vigyáztál? De az Írásban az áll, hogy: meg-
szűnék a tűz, válaszolta. Erre elhamvadt valóban.
Hol olvastam ezt? A Jóisten végleg itt felejtett.
Ágyhoz szögezve élek, de mindenki szeret.
Felaprítják a kenyeret, bögrémbe kávét töltenek.
Javasoltam, látogassuk meg a szülővárosomat.
Nem járnak a vonatok, válaszolták, a hóesés miatt.
Nem is baj, rettegek a vonatoktól. Az unokám
kinevet, a repülő veszélyesebb, repül mégis.

Gyáva volnék? Minden nap társalgok a halállal.
Inkább az emberektől félek. Én nem takarom el
homlokomat, ha az Arcok Olvasója rám tekint.
Ők az orrukig húzzák kalapjukat. Minden nap
kinyitok egy könyvet, de sohasem lapozok tovább.
Egyetlen szó elég, hogy órákig elrágódjak rajta.
Ágymhoz ül ilyenkor valamelyik lányom, felolvas
az újságból nekem. Ha megérem száznyocadik
évemet, én leszek a legidősebb magyar, mondják
és nevetnek. Megsimítom boldog gyerek-arcukat.
Én el akartam dobni magamtól a világot,
de enyém-e a világ, hogy eldobhassam azt?

~ Zsuzsa Takács

Zsuzsa Takács is the doyenne of Hungarian poetry. She started publishing in the early 1970s, gradually developing a consciously understated, slightly elegiac lyric voice coupled with profoundly personal themes, addressing both private and historical traumas. Her work is widely anthologized, and has been translated into English by George Szirtes, Laura Schiff, and Ottilie Mulzet, among others. She lives in Budapest.

Erika Mihálycsa lectures on 20th-century British and Irish fiction at Babes-Bolyai University, Cluj. Her translations from English to Hungarian include works by Beckett, Flann O’Brien, William Carlos Williams, Anne Carson, Paul Durcan, Julian Barnes, Patrick McCabe, and Jeanette Winterson. Her translations of Hungarian literature into English have previously appeared in B O D Y and on Hungarian Literature Online. She is editor, together with Rainer J. Hanshe, of HYPERION magazine, issued by Contra Mundum Press.